Nevelőszüleim emlékére

2008 november 6. | Szerző: Baktai Faragó József |

                                          

Nevelőszüleimnek köszönhetem hogy viszonylag nyugodt , a körülményekhez képest jó gyerekkorom volt és családban nőhettem fel.

Ők különleges emberek voltak, több hadi árva gyereket is neveltek.

Róluk emlékezem meg két versemben.

 

       CSONJAID A CSILLAGOKNAK         

               (Nevelőanyám emlékére)

 

Elmentél csöndben, a holtak templomába.

Örökre összekulcsolt kézzel,

magadban imát mormolva,

nevelőanyám –

Jámbor Eszter.

Temetésedre

zaklatott szívvel zarándokoltunk.

Itt maradtunk:

nevelőapánkkal,

magunkat s Téged síratva,

megözvegyült szikföldi árvák.

Érted zúgtak a ványai harangok.

Zokogva zuhogtak koporsódra

a szikföldes rögök,

melybe halálodig

körömmel kapaszkodtál.

– Nehéz nékünk a búcsú,

s nehéz néked a föld.

Hetvenhat év lángja lobbant el szemedben.

Ott a mélyben

sírod süppedő kápolnájában,

széptosztod csontjaid –

az elárvult csillagoknak.

Dévavány, 1985. december 20.

 

       HIÁNYODDAL A HÉTKÖZNAPOK             

                  (Nevelőapám emlékére)

 

Elmentél szántani a halál dülőjére,

Te hajdani szántó-vető,

ízig-vérig parasztember.

Tíz évvel voltál fiatalabb

e forrongó századunknál.

Átéltél két villongó világégést.

negyven éven át,

önkéntesként –

oltottad a falu összes tüzét.

Nem voltál hős, csak az

átlag falubéli férfiaknál

többet küszködtél:-

földdel, jószággal,

elárvult gyermekekkel.

szemünk láttára

összeroppantál,

nevelőanyánk halála után.

Búzavirág szemedben

gyász-fátylat öltött a ványai határ.

Elmentél Kisbérre,

itt hagytad szikföldes szülőfaludat.

Mindened itt maradt, ami idekötött

Dévaványához:-

halottaid süppedő sírja,

a Ladányi uti ház,

a szomszédok, a kertek.

Meglopott minket,

s végleg becsapott Téged ez a

hetvennyolcadik március.

Temetéseden négyen voltunk,

a harminkilenc nelvelt gyermeked közül.

Itt maradtunk,

magunkat s Téged síratva:_

anyátlan, apátlan árvák.

Hiányoddal botladozunk a

hétköznapok barázdái között.

Visszahozattunk a ványai földbe.

Koporsódra

szívünket szaggatva

dübörögtek a tavaszi rögök.

Búcsúzunk Tőled,

– nevelőapánk –

a harangok himnuszával.

Dévaványa, 1988. március 22.