Barátaim
2008 november 8. | Szerző: Baktai Faragó József
ÜZENET
Hozzátok üzenem:
versben botladozó barátok,
tépett tollú álmok,
szárnyaló szerelmek.
Ti röpítsetek engem
visszatérő madárként
elődeim csontszárnyain!
Belém ne haljon:
álom,
vers,
szerelem.
LEVÉL BARÁTAIMNAK
Barátaim, ismét közelít
csillag-szekéren éjszakám.
Mindenem ezen a szekéren döcög:-
kölyökkori álmaim,
félszárnyú szerelmeim,
s vélem vénülő verseim.
Boruljön fölénk
csillag-szögekkel kivert éjszakánk.
Világoljon űri-lámpásként a Hold.
Álljunk tetőtől talpig ebben az
ezüstösen fuldokló fényben.
Őrködjünk a világot féltő emberért
a felrepedt szemű hajanalok
havas tenyerén.
Feleségemnek
2008 november 8. | Szerző: Baktai Faragó József
DIÓSZÜRET
Húsz éve rólad álmodom,
minden dióérlelő ősszel,
csonthéjas szerelemmel.
VISZLEK
(feleségemnek)
Mellemhez széttárt
könyvként szorítlak,
mint megszállott
keresztény a bibliát.
Viszlek, fölfelé viszlek
éveim berozsdált
stációi között,
lépcsős szerelemmel,-
a vasárnapi oltárok elé.
FÉNY
Érted
égetem
éjszakák
fekete
tenyerén
verses
önmagam.
Hadd
lángoljon
szemedben
kedvesem –
szerelemmel
a fény.
NYÁRUTÓ
Eléd megyek bátran,
akár az ősz elé.
Fölöttem tiszteletköröket
röpülnek a tengeren túlra
induló madara:-
Ők búcsúznak,-
s Te érkezel.
VALAMI
(Arankának)
Valami benned van,
mely belőlem hiányzik.
Valami lángoló, mely
átperzseli csontomat,
kitörülhetetlenül.
FELESÉGEMNEK
Szebbnél szebb, tarkábbnál tarkább,
parányi pillangók,
röpködve cikáznak –
az őszelői fényben.
E a :- fák , a bokrok
viruló évada.
Ez az avart gyűjtő és gyújtó,
széllel szaggatott szeptember
a Te születésed hava.
ŐSZI SZERELEM
Ráncos arcát forgatja felém
ez a novembervégi délután.
A fák berozsdált leveleit
lapozva sodorja az érkező szél.
Fölöttem, fekete ernyőként
lebegnek a varjak.
Károgó himnuszuk
döngeti dobhártyám.
Vénül, vedlik a kórus,
száll a tolluk.
Feketén havazik
az alkonyuló házak között.
Szemközt jön vélem,
szürke szoknyájában, az őszi alkonyat.
Te is jösz, nyári kedvesem.
Hajad bontott kévéjében,
ökörnyálból font szalagot lobogtat a szél.
Látod, mindket is meglopott ez a nyár?
S elszállt észrevétlen –
karcsú madárként az ifjúság.
De itt marad vélünk, kedvesem,
őszi ruhánkban a szerelem.
Évszakok tenyerén
2008 november 8. | Szerző: Baktai Faragó József
ÉVSZAKOK TENYERÉN
1
Egyre ingerültebbek vagyunk.
Meszesedő csontjainkon,
napmint nap,
komor dalt játszik az idő.
2
Türelmetlenségünkkel
minden érintsre robbanunk:-
szétroncsolt kavicsként
égő darabokra hullunk.
3
Így vagyunk és leszünk,
csontszilánkjaink között,
lángoló sebek.
4
Az évszakok
erekkel fércelt tenyerén
gyógyító összefogásra van szükség,
az emberért – a békéért.
TAVASZI FÉNY
Tavaszi kertemben
mennyasszony fátylat
öltöttek a gyümölcsfák.
Harmat könnyeket
hullatnak az ébredő bokrok.
A megújhodó ágak
tüskés antennái között,-
bódultan botladik a fény.
ŐSZ
Ősz van.
A parkban bokáig érő levéltenger,
melyet naponta
hiányoddal gázlok át.
Lecsonkolt ágként vészeltem át:-
minden vihart, s minden átkot.
Álmomban fájóan kapaszkodom beléd.
Még olykor átsodor rajtam emléked,
mint becsukott panel-ablakomon a szél.
Még hallom hangod
ittmaradt foszlányait….
Éjjelente magányom
kávátlan kútjába zuhanok.
Takaróként rám szakad
ezüst lepelként a hold,
sebzett madárként a csillagok.
OKTÓBERI HIMNUSZ
Előttünk ismét elvágtatott
csikónyerítéssel a nyár.
Az ősz ökörnyálból font
kantárszárába kapaszkodunk.
A köd sörénye
szürke zászlóként lobog.
Október van,
derékig gázolunk az őszben.
Boros kupáink mellett kuporgunk,
ajkunkon kabátos himnusz a dal.
..KÖZELÍT….
Közelít,
kér az ősz.
Kertemben összebújnak
az almafák.
Novemberi szerelmem
májusi ruhámba bujkál.
Őszi magányom
havas szánkóra száll.
HÓESÉSBEN
Kedvesem,
lekéstem mindenjáratot
abban a gyönyörű hóesésben.
Tapostam a havat,
mint megszállott
sívatagi vándor a homokot.
Araszolva jöttek vélem szembe
a dunaparti fák.
Fehér kontyukat,
fésülte az érkező szél.
Nevelőszüleim emlékére
2008 november 6. | Szerző: Baktai Faragó József
Nevelőszüleimnek köszönhetem hogy viszonylag nyugodt , a körülményekhez képest jó gyerekkorom volt és családban nőhettem fel.
Ők különleges emberek voltak, több hadi árva gyereket is neveltek.
Róluk emlékezem meg két versemben.
CSONJAID A CSILLAGOKNAK
(Nevelőanyám emlékére)
Elmentél csöndben, a holtak templomába.
Örökre összekulcsolt kézzel,
magadban imát mormolva,
nevelőanyám –
Jámbor Eszter.
Temetésedre
zaklatott szívvel zarándokoltunk.
Itt maradtunk:
nevelőapánkkal,
magunkat s Téged síratva,
megözvegyült szikföldi árvák.
Érted zúgtak a ványai harangok.
Zokogva zuhogtak koporsódra
a szikföldes rögök,
melybe halálodig
körömmel kapaszkodtál.
– Nehéz nékünk a búcsú,
s nehéz néked a föld.
Hetvenhat év lángja lobbant el szemedben.
Ott a mélyben
sírod süppedő kápolnájában,
széptosztod csontjaid –
az elárvult csillagoknak.
Dévavány, 1985. december 20.
HIÁNYODDAL A HÉTKÖZNAPOK
(Nevelőapám emlékére)
Elmentél szántani a halál dülőjére,
Te hajdani szántó-vető,
ízig-vérig parasztember.
Tíz évvel voltál fiatalabb
e forrongó századunknál.
Átéltél két villongó világégést.
negyven éven át,
önkéntesként –
oltottad a falu összes tüzét.
Nem voltál hős, csak az
átlag falubéli férfiaknál
többet küszködtél:-
földdel, jószággal,
elárvult gyermekekkel.
szemünk láttára
összeroppantál,
nevelőanyánk halála után.
Búzavirág szemedben
gyász-fátylat öltött a ványai határ.
Elmentél Kisbérre,
itt hagytad szikföldes szülőfaludat.
Mindened itt maradt, ami idekötött
Dévaványához:-
halottaid süppedő sírja,
a Ladányi uti ház,
a szomszédok, a kertek.
Meglopott minket,
s végleg becsapott Téged ez a
hetvennyolcadik március.
Temetéseden négyen voltunk,
a harminkilenc nelvelt gyermeked közül.
Itt maradtunk,
magunkat s Téged síratva:_
anyátlan, apátlan árvák.
Hiányoddal botladozunk a
hétköznapok barázdái között.
Visszahozattunk a ványai földbe.
Koporsódra
szívünket szaggatva
dübörögtek a tavaszi rögök.
Búcsúzunk Tőled,
– nevelőapánk –
a harangok himnuszával.
Dévaványa, 1988. március 22.
Az én falum
2008 október 31. | Szerző: Baktai Faragó József
AZ ÉN FALUM
Ez a sziksóval kivert vidék,
elárverezte gyermekkorom madárdalait.
Hozzám láncolta útravalóul
a ványai csilagokat.
Járok toronymagasnyi magányom
kifeszített alkonyán,
s bőrömön érzem
a kanálisok szagát.
Tenyeremben hordom
a kérgesedő fűzfást,
a kamillával tűzdelt
mezítlábas tájakat.
Szikföldes szerelmem visszajár,
akár csalódásaim.
Dévaványa
EGYEDÜL
Ez már nem az a régi udvar,
mely kölyökkorom
rakoncátlan titkait rejtegette.
Ez már nem az a régi ház,
– ne is győzzetek meg róla, –
melyet nélkületek,
hiányotokkal meglopva lakom.
Álmaimban gyertek még vissza
egyszerű szobámba,
hol féltve őrzöm,
itt maradt,
dohányszínű képeiteket.
Dévaványa,
HALLGATÓDZOM
Rászorítom
fülem a földre,.
Éjeken át hallgatom
elődeim gyémánt
csontjai fölött hogyan csiholnak
szívemig lobbanó tüzet,
halálon túli parancsra,
a földbe sietett csillagok.
Dévaványa
Szüleim emléke
2008 október 31. | Szerző: Baktai Faragó József
ANYÁMMAL HÓESÉSBEN
Harminhatodik hóeésem
vállamra nehezül.
Szitál a hó, gondjaim kavarognak.
Emlékeim vándorként
vissza, visszatérnek.—-
Téli boszorkányok kisértek,
anyámmal hóesésben,
zuzmarás fák között.
Lopakodó halálom közeledett.
Havas útszélen maradtam –
anyám elment , elhagyott.
Baktai farasok vigyáztak rám,-
és várták,
hog ybelepjen a hó.
*
Kitapogatom éjszakám
álmos-fekete csontjait.
Derékszögbe láncol a heverőm,
sejtjeimben őrzöm titkomat.
ÁGYADNÁL A CSILLAGOK
Ágyadnál csak a csillagok zokogtak.
Szekéren nyikorgott eléd a halál.
Csöndet görgető imádhoz térdeltek
angyalaid: kivetettséged és a magány.
Gyönggyé, zafirrá szépült könnyedben,
csillogott a baktai-homok, méhed-hazám.
Sebzett szárnyakkal jövök.
Fehér ingem alatt őrzöm
fekete lángjaid – anyám.
DÉLELŐTTI ÁGAK
Délelőtti ágak verdesik,
százéves ablakom.
Fenyők feszített szemét
lombkendőmmel törölgetem.
Puskaporos kölyökkoromról
apám fejfájára verset írok.
Rostává lőtt paripámat
anyám tenyeréből megitatom.
Gyermekkor
2008 október 31. | Szerző: Baktai Faragó József
Édesanyám és Édesapám a háborúban meghalt, így csak verseimmel tudok emlékezni rájuk.
Lobogjanak értük a gyertyák és verseim állítsanak emléket nekik.
AMIKOR
Amikor anyám két ágyúlövés között,
kormosan a világra lökött,
keservesen megkönnyeztük
azt a hajnalt.
Apám a Kárpátok lábánál,
forró ólmoktól
örökre ottmaradt.
Anyám térgid véresen,
karján rongybacsavart
árva gyermekével,
halott apám fölött,-
tébolyultan állt
és nevetett.
ÁGYADNÁL A CSILLAGOK
Ágyadnál csak a csillagok zokogtak.
Szekéren nyikorgott eléd a halál.
Csöndet görgető imádhoz térdeltek
angyalaid: kivetettséged és a magány.
Gyönggyé, zafirrá szépült könnyedben,
csillogott a baktai-homok, méhed-hazám.
Sebzett szárnyakkal jövök.
Fehér ingem alatt őrzöm
fekete lángjaid – anyám
Téli vers
2009 február 25. | Szerző: Baktai Faragó József
Hóeésés után indul ez a vers,
a hajnal havas tenyerén.
Papíromon reszketnek a szavak,
s vacognak a képek.
A villanypóznák zuzmarás
húrjain didergő karácsonyi dalt
játszik a szél.
Bennem a vers mindig csak
félbemaradt építmény,
perlekedés önmagammal,
s másokért kiáltó-
ünnepet féltő félelem.
Oldal ajánlása emailben
X